Lehet szépíteni, köntörfalazni, teóriákat gyártani és jól megmagyarázni, de a túlsúlyra (hacsak nem valami komoly betegség áll a háttérben) nincs mentség! - Mondom ezt 94 kg-val a székemen ülve...
Én sem voltam mindig ennyi, bár "versenysúlyom" idején sem nyomtam kevesebbet 70 kg-nál. De akkor még jól éreztem magam a bőrömben. Akkor még nem lógtak hurkák innen-onnan. Nem volt narancsbőr. Nem voltam tele striákkal. Nem voltam büdös a folytonos izzadtságtól. Nem köptem ki a tüdőm, ha mentem 10 lépcsőfokot. Nem folytott a légszomj esténként. stb. Ismerős helyzet?
De miért híztam meg ilyen durván?
Illetve még durvábban, merthogy voltam én már 102 kg is! Persze: sok a gond, sok a munka, sok a stressz, no meg a gyerekszülés, no meg átmeneti pénzzavarok, a nem egészséges táplálkozás, és különben is, esik az eső, rossz a kedvem, és kit érdekel hogy nézek ki egyáltalán? - Szóval az egyértelmű válaszom félúton van az önsajnálat és a folyton másban keresem a saját hibáim okait között van valahol.
Az első szülés után kezdődött minden....
Még mikor nem voltam anyuka, általában 70 kg voltam. Nem voltam fotómodell alkat, de azért bármelyik boltban találtam magamnak tetsző ruhát, bármikor el mertem menni strandra, bármikor találtam magamnak kedvemre való pasit, igazából nem volt semmi gondom.
Majd 22 évesen megszületett első gyermekem, 1998-ban. A terhesség alatt NEM (!) híztam meg, sőt - 2 kg-val kevesebbel jöttem haza a babával a kórházból, mint amennyivel terhes lettem. A gondok az utána lévő időszakban kezdődtek.
A gyereknevelés feladatát egyedül kellett elkezdenem, ami bár nyugis volt, és a fiam miatt teljesen örömteli, de ahogy teltek-múltak az idők csak azon vettem észre magam, hogy az életem csak és kizárólag a gyerekemről szól! Rólam pedig egyáltalán sehogy. Nem törődtem azzal, hogy mit eszek (!), mit csinálok. Egyáltalán nem fordítottam magamra időt. A lényeg mindig a baba volt, hogy ő jól fejlődjön, hogy egészséges legyen, hogy meg legyen mindene, hogy szépen öltöztessem, stb.
Szóval babacseperedés első két éve alatt feljött rám 8 kg. Észre sem vettem, mert gondoltam: 1-2 számmal nagyobb ruhaméret, ugyan kit érdekel? Pedig kellett volna, hogy érdekeljen. Mert ahogy a matematikában is, 78 kerekítve már majdnem 80!
A második szülés után fokozódott igazán....
Közben betoppant életemben a NAGY Ő, aki még mindig töretlenül az IGAZI és mostmár hármasban lettünk új család, mostmár kettőjükre szenteltem minden figyelmem és energiám - magamra pedig változatlanul nem igazán.... 27 évesen ismét állapotos lettem, ekkor 83 kg-val kezdtem már a várandós időszakot. Fontos: szülést követően ugyanannyi voltam a kórházból kijövet, mint amennyivel teherbe estem, tehát
NEM IGAZ, HOGY A TERHESSÉG ALATT MEGHÍZIK AZ EMBER! - illetve igaz, ha telezabálja magát mindennel, mondván, hogy "kettő helyett kell enni", vagy hogy "ha a kismama megkíván valamit, azt azonnal meg is kell kapnia".... szóval ezek hülyeségek. Én folyton figyeltem a kívánalmakra, tudatosan figyeltem arra, hogy ne hízzak el (tovább). Igazán azt nem értem, hogy ez a tudatosság miért csak a szülőszoba kijáratáig állt fenn!?
Mostmár négyen lettünk család, 3 ember jelentette nekem az életet, ők lettek a legfontosabbak számomra! Ahogy teltek múltak az idők, ismét nőttek a ruhaméretek, már 90 fölé kúszott a mérleg nyelve.
Időközben anyukám is meghalt, akivel nem volt túl rózsás a viszonyunk, s igazán az volt a legrosszabb, hogy úgy távozott el, hogy nem tudtunk normálisan beszélgetni egymással, nem volt köztünk az utóbbi hónapokban már semmi kommunikáció. Halála után jó egy éves depresszióba estem (visszagondolva így látom legalábbis) és teljesen elhanyagoltam magam. Mind öltözködésben, az egészséges életmódot már nem is említem.... Ennek a vége 102 kg (!!!) lett.
Ennek véget kell vetni!
Ekkor gondoltam, hogy EDDIG és NE TOVÁBB! Nem kapni rám normális ruhát sehol! Ha nagyméretű ruhát találok, akármilyen is el kell fogadnom, még ha nem áll jól, akkor is. Hogy már nem merek utcára menni, hogy minden ruhadarab csak arra szolgál, hogy folyton eltakarjon, hogy nem merek nyáron kimozdulni az utcára csak hosszú tréning ruhában és kinyúlt pólóban, arról nem is beszélve, hogy láttam a férjem arcára írt kétségbeesést: "ez nem az a nő, akivel nekikezdtünk a közös életünknek!"....
Ez már nem egy NŐ élete, ez egy trampli élete, aki szarik a világra és sajnálja önmagát, amiért ide jutott...
A hogyan továbbról és fogyási kísérleteimről következő cikkemben írok, mert volt belőle bőven. S közben persze rájöttem miért nem volt semmi sem hatásos, de a slussz poént nem lövöm le - még!
